Boross Teréz Ilona versei

I

Rejtett

zongora hangján dallamra forog

cseng-bong színes erdők rajzolata

énekel kapukat nyit és mozog

a tűz rétegein karcolata

átvilágít a rejtett átlobog

pillanatra megjelenik a „ha”

a kétkedés lábnyomain konok

cselekvések lassú sorozata

csilingel a kalapácszongora

tóban fürdő pacsirta énekel

a fák indulnak lassan tétova

járásban haladnak és ló legel

a selyem füvön széles-szapora

léptekre apró tücsök ciripel

II.

Oblivion

léptekre apró tücsök ciripel

fenyő nyújtózik a kertek alatt

nyúlt teste a horizontra emel

gitárhúrokra vár a színfogat

a sötét égbolt halványan dereng

a felhőkön áttűz felkel a Nap

halvány rózsaszín ég a fák felett

madárpár repül távol magasan

erőteljes mozdulat követi

dalol az érzelmes Oblivion

két fiú és egy leány pengeti

táncol egy szerelmespár a hídon

suttogva szól a csöndet keresi

puha bársonyba szőtt tűzliliom

III

Fenyők között

puha bársonyba szőtt tűzliliom

fehér ruháját viszi gondolat

hóba bújik felfedi a finom

a sötétben nem látszó pontokat

/

dalolgat a jégcsap szél kanyarog

hideg vágta levegő tapogat

léptünk elfedi a hó kavarog

őrzi óvatosan családomat

megrendülve lopva hallgatjuk a

jeltől hangos csendet ahogy pereg

a hó megvilágítja a fura

fenyőtörzsek tájolta jégteret

parázslik kimondhatatlanul a

külső és belső kapocsú jelen

IV.

külső és belső kapocsú jelen

kergetőző indulata csobog

ágazva dübörögnek az erek

fortyogó katlan ki-ki bugyorog

zúgó miértek között levelek

szabadulna a kín elkóborol

kutat keres elrabol kerepel

tolul az érzelmek között kopog

tombol trappol sértések húrjain

értelmetlenségig emel robog

a tetőponton üvölt a naiv

kérdéseket elengedi szorong

engedi szállni bús szólamait

a megbocsátás útjain lobog

V.

a megbocsátás útjain lobog

meredek ösvényeken haladunk

a kínlódó lélek nyíltan topog

kinyújtózik a düh habzsol vadul

hullámokban a harag megorrol

érzeteket öl dalolva balul

küszködő szívre tapad birtokol

lop megfojtja az agyat nem vonul

félre a folyam árasztja belül

a szervrendszerek a zengő felett

kitágulnak a régi seb elül

meleg nyugalom test s lélek sziget        

a simuló arc mosolyra derül

a megbocsátás haza érkezett

VI.

a megbocsátás hazaérkezett

omló falaiban búvó patak

lubickoló hangos gyereksereg

karcsú fenyvesek alvó hóalak

fagyott föld alól tavasz leseget

a hópelyhek közt szándék-ék ural

viccek között erőfölénnyel nyer

romboló lézernek fityiszt mutat

árnyjátéknak sohasem bólogat

rádióhullámot nevetve szól

letűnt értékek értelmén kutat

nem feledi a veszélyes fokot

ásott igazság nyomára utal

mágneses tereken lazán kocog

VII.

mágneses tereken lazán kocog

erdők övezte fojtó némaság

félelemben él dúltan ácsorog

törött agancsos nőstény árvaság

Bükk tetején szarvasokhoz oson

végtelen csengő vidám származás

kiszikkadt testű dámvad vánszorog

bükkös alján egy nőstény árvaság

a kérdő szemű kies hangulat

eltűnt védkorok nagyjaira lelt

zord óriásan perc alakulat

érinti őket megemlékezett

a szabadság fegyveresei azt

mondták – az eljövő emlékezet

VIII.

mondták — az eljövő emlékezet

jóról tisztességről beszél-e majd

vagy arról amiről mindig lehet

erdeinkben csőrök rikoltanak

tavaszi hérics nyílik a hegyen

sziklák közt bugyogó forrás fakad

most még felbuzog majd újra elmegy

a töbrökbe mészbe bújó csobban

évmilliók alatt cseppkőgyerek

növekedik épít vára folyót megélt

föld alatti mese kastély kerek

barlangokban szalad vezeti még

a jövőt az őszinte szeretet

a féltve őrzött csillogás beszél

IX.

a féltve őrzött csillogás beszél

a keresztút mélyében taposó

embert gyerekek féltett sorsa véd

az éppen megtett út mindent adó

örömteli fények tizede lép

a felmutatott újszülött való

szenvedésben érlelt életjele épp

tovább visznek a szűk utcát szabó

sarus boldoggal idegen remény

hidegségében látni a homály

felett egy védő kezet mely szerény

biztos talaján minden nagy fohászt

amely ölel sok-sok éve merész

érzitek-e az áramlás magját

X.

érzitek-e az áramlás magját

atombombák súlyos árnya nevet

a sugárbetegek kínja halál

a tengerben ki verítékezett

egyéni korcs felelősség talán

hunyt szemű égett retinák teret

kapó felborult eszmék panaszán

a bálnák s halak rákos betegek

úszó szemét szigetek műanyag

ide-oda búvó partjára néz

átkozódó búvár próbál halat

menteni szomorúság nem henyél

a tenger elszántan tovább halad

ki békét ad és megoldást remél

XI.

ki békét ad és megoldást remél

csecsemők jelzése örömfutás

nem hallgatja el az ovis zenét

ad minden szegénynek a hitviták

taszító hevében nincs lebegés

szaladgáló játszó gyermekvilág

pelenkamosás és öltöztetés  

mindig áradó magzatkacagás

velemi családcsendben tartalék

fémes ízű cédrus türelem áll

a kígyók szava bújtatott kevély

csillogó szempárok között szikár

a felesleges szerény büszkeség

szeretni marad szeret és vigyáz

XII.

szeretni marad szeret és vigyáz

tihanyi szövetség beljebb kerül

kirándulások megannyi talány

magzatszuszogások méhen belül

sorsomon átívelő remény szilárd

ha mindegyik nap Istenhez repül

a nap minden percében lelkem száll

az ölelések körött kívül s felül

fentlétek fent élek mámora beég

dúló alváshiány múló beteg

alig állok a lábamon de véd

van-e tisztább valódibb mi él

ki kitartóan tettekkel szeret

növényt állatot embert ha elég

XIII

növényt állatot embert ha elég

beavatkozóknak hatalmat ad

csizmájukra tapad életem rég

a türelem fordulópontra varrt

percikon ideges várura pénzt

ismételget porcnyi erő kamat

billenő hajóban leomló vért

a hiteltelen kutató tagad

a sejtések özönén túl Pio

atya jelenik meg biztat ki lát

Isten határáig a finom

leheletnyi hit hogy a szó kiált

felrázza a tettre kész szívizom

a minden pillanat Istene áld

XIV.

a minden pillanat Istene áld

berejtett és ellopott álmokat

másnak várnak hazudni dőre tár

az igazit elhallgatni sokat

mondó kétségbeesett pőre szám

látomások jelzik világomat

omló hasadék sivatagi táj

keresztek tarkította nagy vonat

valódi sármány igaz tánca él

bonckés-fény suttogják a fák tagolt

lombok kizöldellő leánya félt

percnyi órák mögött őriz dalol

nem veszi le rólam gyengéd szemét

zongora hangján dallamra forog

Mesterszonett

Zongora hangján dallamra forog

Léptekre apró tücsök ciripel

Puha bársonyba szőtt tűzliliom

Külső és belső kapocsú jelen

A megbocsátás útjain lobog

A megbocsátás hazaérkezett

Mágneses tereken lazán kocog

Mondták — az eljövő emlékezet

A féltve őrzött csillogás beszél

Érzitek-e az áramlás magját

Ki békét ad és megoldást remél

Szeretni marad szeret és vigyáz

Növényt állatot embert ha elég

A minden pillanat Istene áld