Több

a víz a fák törzséhez ér
lassan terül a nyírfalábakon
fenyővárak vákuumába dől
aranyló pázsitok vállaidon

folyótól újra duzzadó mező
tagolja át a város hajnalát
oszlopfők régóta várják
a sziklánál maradók tavaszát

hídpillér csobbanó hullámain
szellő ringatott puhán mélyen
teherhajók aludtak oly közel
a kora esti csendességben

ahogy álltam a Duna – híd alatt
ékszerdoboz csillogott a város
énekelt oly nyugodtan hallgatag
és csillagjaiban látomások

partjainál fákra dőlt a fény
ősfolyam lassan méltón haladott
vérével táplálta gyermekeit
hozama sokszor jelt adott

lágyan búgva daloltak a terek
a folyó örömmel csobogott
ölelő karjait hídjai nyújtották
Buda és Pest diadalt aratott