Az alázat esszenciája

Árnyalat

világító olajcseppek garádicsán haladva
érintem könyörületét mezőnek virágnak fának
rendülten nézem emberfeletti csodáit a tájnak
és tenyerembe simulva a kő a gyöngy dala lágyan

karcolja énekét a  szellő fuvallta felhőtáncnak
szegények arcain szárítva le könnyeit a bátrak
szelíd csendben haladó jóság alkotta csapatának
és a hegyek tetején álló vadvirág kacagva

fejet hajt a még nem fényszennyezett égnek tagadva
minden embertelenség odvas göcsörtjeit a mának
látja hegyeken túl és innen ahol szeretetvárak
tündökölnek miközben a mocsarak merülő bájban

kínálnak üres sikoltó  aranyszagú portékákat
ösvényeken betegeket visznek a hátukon páran
és van aki csöndben vizet és élelmet visz  magával
hogy adhasson újra és újra önmagát tagadva