Távlat

Dávidnak, 2. fiamnak

I

édesapám szenvedése
hozott a világra
látott téged útra-kelni
mosolyodra várva

növekedtél máriásan
Isten erős házban
kocsi alá hulltál egykor
véletlenül párban

angyal fogta a kezedet
kerekek közt zárva
új életet kaptál egykor
benned ott a hála

 

II.

érces húrokat penget a sokszirmú liliom
fák beszélnek a szitáló eső mosta mezőn
pipacs és tátika nyitja egy színű bimbaját
a bükkerdőben fény-közeli oldott nyugalom

hallgatod a többszólamú zene dallamait
ahogy sóhajt a fű lábad alatt a napfényben
puhán lépdelsz a meleg föld bársonytakaróján
karod tárva lelked nyitod a lét forrásain

leülsz a hajnali tisztás párás dombjaira
látod aranyló fényben futni az őzet
a töbörből hangosan szólongatja kicsinyét
a rét  a fennsík széléig hangod visszhangozza

virágok nappali fényénél  a hegyek között
szemed a látnivalókat pásztázza tüzesen
melegíti a hangacsendben lágy ujjaival
a frissen felkelt bő sugarú szél a föld fölött

a levegő áttetsző felszálló víztömegét
csillantva a szivárvány színeiben pompázó
égi hidak sokféleségének láncolatát
a szeretet aranyozza sokszínű dús fövegét

One comment

  • 1
    Saiidius
    2014. november 2. vasárnap - 08:46 | Permalink

    Nagyon szép vers…úgy, hogy értem is kinek és miről szól, talán még szebb! :)