Megjelent Boross Teréz Ilona újabb kötete

Boritó-Boross Teréz-Idö-jav3

„Szőkén, szelíden hömpölyögnek a sorok” Boross Teréz verseiben, akár a Duna hullámai – írtam a költő első kötetének ajánlásában. Ám ez újabb könyvében a szőke itt-ott mintha haragos-szőkébe fordulna, s a szelídség is néhol szelíden – vagy éppen ingerülten – ostorozóba. Élesebbek lettek a szavak, nagyobbak a kontrasztok a „Világok világa” és a „Fekete lyuk”, a „Világosság” és a magát „Fényes”-nek hazudó világ között, – az igazra mondott igenek és a hamist elvető nemek világa között. Válaszok ezek a szavak, figyelmeztető sikolyok mindazon támadásokra, amelyek a legfőbb értéket („Élet”) és annak természeti feltételeit („Kincs”) veszélyeztetik.

De nem csupán a puszta létet – vagy nem is elsősorban azt – érzi céltáblának a költő, hanem mindazt, ami a legfőbb értéket értékké teszi: az emberi méltóságot, a megismételhetetlen-egyszeriséget, a szuverén egyediséget, az intimitást, annak sérthetetlenségét, a döntés jogát, a titkokat, a morált, a közösség megélésének a teremtéssel együtt kapott szabályait. A felforgatás ellen tiltakozik, a „Paradox”-ok, „A háttérhatalom cselvetései” ellen, a „Leskelődés…”, a „Tökéletes hiteltelenítés” ellen. A „Való világ” ellen. Vissza-visszatérő szavak: háttérhatalom, árammező, mikrohullám, infrakamera, röntgen, psychoterror, manipulátor. Korunk modern eszközeinek metaforáival érzékelteti a lopakodó veszélyt, a mindennapi ember kiszolgáltatottságát.

Vészjelzést ad és kiutat láttat. Persze nem imperatívuszokban, nem kimódolt szerkesztési fogásokkal, hanem egyszerű ellenpontozással. Meglehet, nem is tudatosan tervezte a költő a szembeállításokat, csupán kiömlött belőle mindaz, amit a szemével, az idegrendszerével, de leginkább a szívével lát, és amit az olvasó szíve elé akar vinni. Az otthon melegét, a zsolozsmaszerűen mormolható „A Föld énekei”-t”, hazánk féltését (több versben is), az Isten oltalmazó szeretetét („Valóság” és más versekben). Meglepő természetességgel, teljesen kinyílva és mégis szemérmesen vall önmagáról („Kicsiny madár”), férjével való kapcsolatáról („Férjemnek”, „Létra lombok között”), gyermekszülésről („Újra szerethetek egy kis emberkét”). A család több írásának is témája, a „Család” című három rövid sorába még a barátok is beleférnek. Hasonló tömörségű és szépségű a „Hűség” című haiku is.

„A távolba nézés művészete” című verse akár az anyaság himnusza is lehetne. És itt nem tévedésből írtam verset – noha az írás próza. Néhány prózai alkotás is szerepel a kötetben, ám ezek hangvétele annyira lírai, hogy – különösen manapság, amikor a műfajok keverednek, mindennaposak az átfedések, áthallások, a verseknek meg pláne egészen szabad értelmezéseivel is találkozhatunk – bátran nevezhetjük azokat verseknek. Így aztán az egész könyvet műfajilag is egységes, verseskötetnek tekinthetjük.

Zenét, muzsikát tartogat a kötet. Lélekzenét. A költő lelkének muzsikáját. Ezért is adtam a könyv elejére kért soraimnak a szokványosabbak helyett az Előhang címet. Kortárs zene persze, amelyben nem a habkönnyű, cukorkás dallamok csendülnek fel. Nincsenek szabályos, írásjelekkel lezárt mondatok, de vannak egyidejűleg többféle asszociációt is gerjesztő, gyakran meghökkentő – néha talán nem mindenki számára megfejthető – metaforák, fülnek is kellemes összecsengések és a rosszindulatú mikrohullámokat ártalmatlanító, szeretetet sugárzó szavak. És – akárcsak az első kötetében – a Duna tiszta és tisztító, igazi kék színe.

Jeney András

 

Érdeklődni a borossterez@gmail.com-on lehet